Ugye Te is hallottad már, hogy „nem értem, mitől vagy fáradt, te csak a gyerekkel vagy otthon” ? Ha akkor megfordult a fejedben, hogy „tényleg, milyen igaz, nincs okom/ jogom panaszra”, vagy épp bedühödtél és felajánlottad az illetőnek, hogy cseréljetek helyet egy hétre, hát nem vagy egyedül. A „te vállaltad, mit gondoltál, mi lesz” típusú, empátiától túlhabzó megnyilvánulásokra talán csípőből tüzelve vágod rá, hogy „nem egyedül vállaltam, hanem az apjával együtt”. Ezután menetrendszerűen érkezik az említett hímet mentegető válasz: „jaaj…, de hát ő dolgozik…” Mert Te nem, mi? Te koktélt szürcsölsz a teraszon, más anyukákkal shoppingolsz vihorászva és néha kicserélsz egy pelenkát. Aha, hát persze. Meg ahogy azt Móricka elképzeli… A valóság picit másképp fest. Nézzük csak, hogyan!
Esetemben így fest a dolog: kora reggel a férjem dolgozni megy, kifelé menet megeteti a macsekokat.
Én a kis cicistámmal ébredek, aki menten függősége tárgyát követeli, ő így ébredezik. Ha kiszórakozta magát, pelust cserélek neki, felöltöztetem, ágyazok, reggelizünk, vagy boltba megyünk és reggelizünk, majd sétálni, játszótérre viszem a kislegényt. Mikor hazaérünk, összeszedem a sehova sem passzoló, mégis varázslatos módon folyton a házban elszórtan előforduló dolgokat: rizskása tasakját, üres flakont, „még hordom” típusú, de a fellelés helyéről ki tudja, mióta millimétert sem moccanó pólót, mifenét. Közben manóm kipakol pár fiókot, biztos, ami biztos. Nehogy unatkozzak. Ha kell, indítom a mosógépet is. Zsebi persze hol négykézláb, hol kétkézláb (értsd: kapaszkodva minden tereptárgyba, de lábon) kísérget. Mindig mondom neki, mit is csinálok épp, minden érdekli. Nyilván cseppet lelassít, hogy időnként érte kell nyúlni, vetődni, ha nem akarom, hogy pereceljen egy kiadósat… Összeporszívózok, Zsebi küldi utánam a zsinórt. Vagy nem, mert inkább ráül… Itt nagyjából tíz óra, hamm-hamm következik.
A konyha Zsebi imádott játszótere. Pakol, nyúlkál, kóstol. Épp ezért nem túl gyors a tízóraikészítés: az ölembe veszem, úgy csinálom a rántottát, bundikenyeret, pucolok gyümölcsöt… Ha mákom van, beéri azzal is, hogy az asztal lábába vagy a székbe kapaszkodva áll mellettem és mondja a magáét. Itt is magyarázok, mutogatok, Zsebi komolyan figyel. Evés után kicsit elfárad, ledőlünk cicizni. El már nem alszik, mert épp most állt át a napi kettőről egy alvásra. Elegendő gumibogyó szörp elfogyasztása után felpörög, megyünk játszani. Ha épp olyanja van, hogy elvan nélkülem, megpróbálok felmosni, elmosogatni, tükröt, wc-t , egyebet pucolni… Ennek általában az vet véget, hogy kb. 20 perccel később utánam tapittyol, cicit kér, vagy csak azt, hogy vegyem fel. Legkésőbb fél egyig jön egy alvás. Jobb híján én is hunyok egyet, mert ha otthagyom a kismanót, legott felébred, mégpedig keserves sírással.
Hurrá, ebéd! Megmelegítem a nyammát és mindketten eszünk. Mindketten kézzel. Csak én használok kanalat is. Manócska mosdatása, majd romeltakarítás. A délután nagyrészt játékkal, cicizéssel telik, ha nincs hőség, még sétálunk is. Séta közben is mindig elmondom, mit lát, mi minden történik. Ma pl. a reggeli sétánkon rengeteg cicát láttunk, meg is álltunk megnézni, hogy játszanak. Hazafele jövet az őzikét sajna csak én láttam… Hőségben inkább a kis felfújható pancsolóban lazul a kis zsivány manó. De a vizet oda is ki kell vinni, amihez két kéz kell, tehát Zsebi már nem fér el egyikben sem. Némi sírdogálás árán töltöm fel a pancsolót, hacsak le nem tudom foglalni valami harsogva zenélő bigyóval addig. Upsz, közben lejárt a mosógép! Együtt kipakolunk: én kirázom és a kosárba hajtom a cuccost, babám kiüríti a kosarat. Felnyalábolom a sok ringyrongyot és lesz, ami lesz alapon kivonulok teregetni. Egyik csípőmön a ruháskosár, másikon Zsebi. Kiteregetünk, pancsizunk.
Eddigre megérkezik apa (ha épp nem ügyel), Zsebi kitörő örömmel fogadja. Ha apa eszik, naná, hogy neki is kell pár falatka! Én addig gyorsan befejezem, amit esetleg félbe kellett szakítanom, vagy főzök valami gyorsat ( gepárdot, hehe 😀 ). Itt már elég fáradtak vagyunk. Megbeszéljük, kivel mi történt, tanult-e valami újat szerelmünk szőke szemű, kék hajú gyümölcse és még épp belefér egy kis játék. Fél hétkor fürdés, vacsi, talán még egy pici játék és alvás. Férjembör néha még meccset néz, vagy mi a szöszt. De általában inkább pihen egyet a kádban és vacsi után jön aludni. Én régebben még olvastam, vagy filmet néztem a telefonon, de már inkább alszom. Bigyibogyó valamikor éjjel úgyis cicizni akar (kis idő múltán megint és megint és újra…), szóval jobb, ha pihenek.
És ez csak az én napom. Lehet, hogy neked kettő vagy több gyereked van, esetleg pici ikreid, talán lábasjószág is.
Egy-egy ilyen nap nem csak játszogatunk a gyerekünkkel, hanem próbálunk egy épeszű embert nevelni belőle, amikor nem a telefont nyomjuk a kezébe, vagy nem ültetjük a dilidoboz elé. Amikor sétálunk, közben is nevelünk, mert valahányszor köszönünk a szembe jövőnek, vagy zsebre tesszük a szemetet és a kukáig visszük, kis csipetkénk éles szemmel figyel és az infók beleégnek az agyába. Mikor hagyjuk, hogy részt vegyen minden házimunkában, még ha le is lassít, megtanulja, hogy ez a napi teendők része, utána játszunk. Mikor este nem csak bedobálom a játékokat a helyükre, hanem ölbe veszem a kisfiam és megmutatom, mit kell csinálni, ő pedig igyekszik utánozni, akkor is tanítom. Mikor együtt fogunk rajzolni vagy gyurmázni, remélhetőleg azt is megtanulja majd, hogy a szeretettel készített dolgok és az együtt töltött idő sokkal többet érnek, mint egy huszadik pár márkás cipő.
Hát, igen, nincs fix munkaidőm, főnököm, a fizetésem pedig gyednek hívják, de azért ez is munka. Nekünk, anyukáknak elég nagy a felelősségünk: próbálunk életrevaló, de nem törtető, a korral haladó, de nem digitális idióta embereket nevelni. Ha fáradtak vagyunk, az azért van, mert a napi dolgaink közben fél szemünk a gyereken van, nehogy baja essen. A mi munkánk csak akkor válik láthatóvá, ha nincs elvégezve. Hogy a férfi szakítja a nagy zsozsót, míg mi itthon „játszadozunk”? Emiatt talán állambácsinak kéne panaszkodni. Nem mi kértük, hogy röhejes összeggel szúrják ki a szemünket. „A fiúk a bányában dolgoznak.” Aha… Hát a tiszta ruhájuk honnan van? És az ebédjük? Kivel beszélik meg az ügyes-bajos dolgaikat? Ki bíztatja őket, ha elbizonytalanodnak önmagukban? „Persze hogy meg tudod csinálni!”
Nem várunk minden nap köszönetet, csak néha érezni szeretnénk, hogy észrevették a munkánk, hogy észrevettek minket. Nem kell a rivalizálás, kinek a munkája fontosabb, nem akarunk fáradtsági meg mártírkodóversenyt sem. Csak néha jusson eszetekbe, hogyan is kéne bánni azzal, akit szeretünk. Ha másképp nem megy, emlékezzetek, hogy bántatok velünk a kapcsolatunk elején. Mert az a lány, akit akkor a tenyereteken hordtatok, most is ott van az anyupoci, karikás szemek és néha kissé fásult tekintet mögött.