Az első: igenis fel tudok készülni bármire kevesebb idő alatt, mint valaha hittem volna!

Bár 6 hosszú évig szerettem volna kisbabát, a végén kénytelen voltam elengedni az egészet. Mivel már egyáltalán eszembe sem jutott, hogy valaha is anya lehetek, nem csoda, ha nem raktam össze a képet. Így mire kiderült hogy babát várok, már 16 hetes és 4 napos volt a pindur. Szóval több, mint 4 hónap ment a levesbe felkészülés szempontjából. Arról már szó sem lehetett, hogy sebtiben gyerekszobát csinálunk, örültünk, hogy a nyílásszárók cseréje befejeződött. Nyugis babakelengye válogatás? Hááát… Volt, amit tényleg ráértünk még beszerezni, viszont hatalmas szerencsénkre rengeteg holmit ajándékba kaptunk. Köszönet érte, Enikő! Ráadásul Zsebi hamar elunta magát idebenn, 4 héttel korábban érkezett közénk. De mivel addigra már tűkön ültem, szerencsére össze volt készítve minden, ami a kórházba kellett. Akkor éjjel a férjem és a mentős srác csak felkapták a cuccot és betették a kocsiba, nem volt „jaj, istenem, hol van ez, vagy az”.

A második: rugalmasnak lenni nagyon megkönnyíti az életet!

Mániákus irkafirkator vagyok, ezért természetesen írtam szülési tervet. Nem akartam elhinni, hogy hiábavalóság, bele sem fognak nézni. Pedig pontosan ez volt a helyzet. Szerintem ha bele is olvasott valaki, csak elhúzta a száját, és magában megállapította, hogy még mindig van olyan flúgos, aki azt hiszi, ez valami kívánságműsor. Mit mondjak, elég szomorú… Nem hinném, hogy a koraszülés miatt egyetlen pont sem lett volna megvalósítható, hiszen a babám kicsivel 2 kiló felett volt, 9-es Apgar-ral, szóval nem értem, miért nem lehetett velem akár pár óra megfigyelés után… De végig azzal nyugtattam magam, hogy akármi történik is, a babám érdeke. Azt azért nem állítanám, hogy nem volt hatalmas csalódás és sokk, de végig csak azt vártam, hogy a fiam velem lehessen. Erre koncentrálva könnyebb volt elfogadni a helyzetet. És mikor végre kivették őt az inkubátorból, azon voltam, hogy a lehető legtöbbet legyen a karomban és ez azóta is így van. Ezért megérte csendben elengedni mindent, amit elterveztem és sebtében, fejben egy új, titkos és egyszemélyes tervet készíteni. Ééés… azért csak összehoztunk egy valamit a szülési tervből: hazahoztuk a placentát! Alig várom, hogy végre fát ültethessek fölé a kisfiamnak! Az az ő fája lesz!

A harmadik: a fáradtság mindig lehet nagyobb és még nagyobb, de ha ránézek a kisfiamra, mindig találok még egy kis erőtartalékot valahol!

Zsebi 10 hónapos múlt, mászik, pakol, dől-borul, fogzik… Nagyon résen kell lennem egész nap. Előtte volt a hasfájás, az érzelmileg is iszonyúan lemeríti az embert. Alig valamit segíthettünk a tornáztatással és a cseppekkel. De ezt is túléltük. Ha jól belegondolok, olyan, mintha folyamatosan túlélésre játszanék. Alvástól alvásig, reggeltől délutánig, míg apa hazaér…, csak addig kell kibírni. Kontaktalvó baba plusz szeparációs szorongás egyenlő: nem akkor mész pisilni, amikor kell, meg amúgy sem egyedül. Upsz… Mivel mindenhova viszem magammal, hol hurciban,hol autós ülésben, hol csak úgy kézben, nyugodtan állíthatom, hogy nyaktól lefelé nincs olyan izom, ízület, ami ne fájna. De ez egyszer el fog múlni, ez a közelség, és rettenetesen fog majd hiányozni. Szóval nem bánom. Majd foglalkozom vele később. Rájöttem, akármilyen fáradt vagyok is, ha ránézek az én kis örökmozgómra, mindig jön egy energialöket. Nem is tudom, mihez hasonlítsam, nem is sejtem, honnan jön. Csak érzem ezt a hatalmas szeretethullámot és megint tudok menni, emelni, hintáztatni, elkapni, ha dől…

A negyedik: képes vagyok jelen lenni a pillanatban!

Általában az agyam szanaszét van, ha nem a koponyámban lenne, már rég el is hagytam volna… Ide kapok, oda kapok, vagy befejezem, vagy nem és csak reménykedhetek, hogy a figyelmem nem forgácsolódik szét fél óra alatt, bármit is csinálok. Hogy a fenébe lehet ilyen ütődöttnek gyereke??Bevallom, eleinte féltettem szegény babócám magamtól. Mi van, ha ott felejtem valahol? Mi van, ha nem figyelek rá és legurul a lépcsőn? Még voltak is rémálmaim, hogy mintha elfelejtettem volna valami fontosat… Aztán mikor rájöttem, hogy a fiamat, kétségbeesve kerestem, hogy aztán rettenetes állapotban találjak rá. Sokszor ébredtem sírva emiatt és ez még a kórházban kezdődött. De örömmel jelentem, hogy a 10 hónap alatt egyetlen rémálmom sem vált valóra! Nem, most sem vagyok összeszedettebb, mint eddig, de valahogy mindig az jut eszembe először, bármit is akarok csinálni, hogy Zsebire hogy hat majd ez, hogy oldjam meg úgy, hogy neki jó legyen. És ami a legfontosabb, hogy bár az agyi kapacitásom jó részt tényleg erre megy el, sosem felejtek el gyönyörködni benne: egy mosolyban, egy mozdulatban, ahogy a kezébe kerülő tárgyakat tanulmányozza, az örömében, mikor valami újat tanul és merő élvezetből addig ismételgeti, míg bele nem fárad… Szóval igen: ésszel is és szívvel is ott vagyok. Remélem, sosem felejtem majd el ezt a sok csodás pillanatot!

A ötödik: már tudom, hogyan ússzak az árral!

Az a típus vagyok, aki folyton listát ír, tervez, mert ez nyugtat meg. Ha látom, hogy kipipálhatok valamit, az nekem öröm és megelégedettség. Nem szívesen térek el a tervtől. Vagyis ez voltam én 10 hónappal ezelőttig. De rá kellett jönnöm, hogy egy babával az élet nem így működik. Van a napirend és van a valóság. Biztos szörnyű anya lehetek, de itt még sosem volt koppra betartva a terv. Ugyanis elég egy rossz éjszaka, vagy egy kis buszozás és kaszkádszerűen borul minden. A legtöbbet ilyenkor nem az segít, hogy oké, akkor újratervezés, hanem teszem a dolgom, csinálom úgy, hogy Zsebinek a lehető legkevésbé legyen megterhelő és lássuk, mi sül ki belőle! Még nem volt, hogy bármi katasztrófa lett volna egy fél órát tolódott alvásból, vagy hogy valamiért felcserélődött a sorrend a napi tevékenységeim közt, urambocsá’ kimaradt valami. Bár ez régebben elrontotta volna a napom, most már a szemem se rebben.

+ egy: falrepesztőn tudok röhögni magamon!

Nem is olyan rég még borzasztó komolyan vettem magam és bár nem látszott és az ellenkezőjét is állítottam, elég rosszul esett, ha rajtam szórakoztak. Ez azzal arányban csökkent, ahányszor pici fiam telibepisilt, a vállamra bukta a kajcsit, vagy ahányszor belenyúltam a kakis pelusba. Eleinte még csak kínomban nevetgéltem. Aztán a férjem csinált egy képernyőképet egyik esti videóhívásunkról: Zsebi belemarkol a pofazacskómba és húzza, ezzel sajátságos arcszerkezetet kölcsönözve nekem, amin ő a felső sarokban vigyorog. A képet legott el is küldte és itt veszett ki minden rossz érzés belőlem: őszintén tudtam nevetni magamon. Végre!

Neked talán már hamarabb is voltak ilyen szuperképességeid! Kérlek, mesélj! Hátha tanulok valami újat.