Annak ellenére, hogy koraszülés és sürgősségi császár lett az általam annyira várt szülésélményből, eleinte nem voltam kétségbeesve. Azt gondoltam, csak teszem, amit a nyitott szülőszoba programon hallottam, meg amit olvastam és minden rendben lesz. De már rögtön a 6 óra elteltével (ennyi idő volt, míg felkelhettem a műtét után) olyan kihívással szembesültem, amiről meg voltam győződve, hogy nem lesz az. Ez volt a szoptatás.

Rengeteget olvastam a témáról, könyvek bemutatóábráit, fotóit nézegettem, nagyon figyeltem a nyitott szülőszobán is és az ott kapott kiadványt is sokszor áttanulmányoztam. Azt hittem, mindenre felkészültem. Hát nem.

Pici fiam egy hónappal hamarabb érkezett. Még ekkor is azt hittem, minden rendben lesz. Nem értettem ugyan, miért nem teszik rám, hogy megpróbálhasson cicizni, miután kivették a pocakomból, de azt gondoltam, biztos azért, mert császár volt. Majd később! Kis naiv…

Zsebi inkubátorba került három napra és ha felvetettem a szoptatást, azt a választ kaptam, hogy úgysem tudna szopni, mert gyenge és pici a szája. Érdekes módon a harmadik nap, mikor sírva álltam az inkubátor előtt, az egyik nővér kivette és segített mellre tenni. De azért még annyit megjegyzett, hogy „aha… ellaposodó mellbimbó, hát ezzel nem lesz könnyű szoptatni…, talán bimbóvédővel…” Itt némiképp veszítettem a lendületből, de a kisfiam ügyesen rákapott a bimbóra, szépen, ahogy kell és lehetett érezni, hogy olyan vákuum van a szájában, mint öreganyám Hajdú porszívójában volt. Ekkor valaki a folyosón elhaladtában félhangosan azt mondta: „ugyan miért szenved, mikor császáros volt és egy hónappal előbb jött a baba…, hát még nincs is teje…” Itt fagytam le. Oda lett a lelkesedésem, de azért végig, míg a kórházban voltunk, próbálkoztam és persze itthon is. De már csak úgy félgőzzel. A vége mindig tápszer lett, mert mi van, ha nincs tejem, vagy nincs elég és éhezik a kisfiam? Mint aki elfelejtette azt a sok mindent, amit hallott, olvasott…

Ha most lennénk ebben a helyzetben, nem érdekelne, ki mit mond. Arra gondolnék, amit a szoptatási tanácsadó mondott, hogy a tej a 16. héttől már a mellekben kering, tehát lehetetlen, hogy 36 hetesen ne legyen tejem. Nem aggódnék, hogy a fiam szája pici, ő maga gyorsan fárad. Több gyakorlás és ráéreznénk, hogy a jó neki. Mellesleg azóta láttam videókat kisebb babákról is, akik vígan szopiznak. Persze nem magyar példa… Már lenne annyi eszem, hogy amikor csak nyikkan egyet a picurkám, azonnal cicire tenném! Ha pár percig szopizik, akkor pár percig, ha a maratonok híve, akkor berendezkednék kajával, vízzel, zsepivel… Egy szó, mint száz, nem hallgatnék senkire, csak az ösztöneimre. Mert az ösztönöm azt súgta, mit súgta… üvöltötte, hogy képesek vagyunk rá! De én nem figyeltem rá, nem bíztam magunkban, abban, hogy együtt tudunk működni. Elhallgattattam ezt a tiszta, természetes ösztönt azzal, hogy a szakemberek jobban tudják. Biztosan sok mindent jobban is tudnak. Biztos csak jót akartak. De az én kisfiam így nem lett teljesen anyatejes, tápszert is kellett adni neki, mert a bizonytalanságom miatt cumizavar alakult ki nála. Ezt az egyet iszonyúan bánom és sajnálom!

De azért sikerült megszerettetni vele az ikrecskéket is! Valahányszor a cicit választja a tápszer helyett, vagy cicire jön megnyugodni, biztonságban érezni magát, bátorságot meríteni, vagy csak úgy, egy pár korty tejcsiért, nagyon boldog vagyok! Az a vonat már rég elment, amit eredetileg kinéztem, de azt hiszem, így is ügyesek vagyunk. Ameddig csak igényli a cicit, addig fogja kapni! Mert látom, milyen sokat jelent neki: nem csak eszik ilyenkor, hanem kapcsolódik, megnyugszik, bármilyen diszkomfortja megszűnik. Bárcsak minden gondját-baját ilyen könnyen megszüntethetném majd később is!