Úgy indult, mint minden napom: buszozás, munka, közben traccsparti a kolléganőkkel. A labormunkát időnként kisebb csoport hagyta félbe, hogy orvosi alkalmassági vizsgálatra menjen, mint minden év elején. Január 24-e volt, péntek. Míg élek, nem felejtem el!

Én a nem túl rózsás egészségi állapotomra való tekintettel nőgyógyászhoz is elmentem egy kolléganő/ barátnő kíséretében. Mikor sorra kerültem, a manuális vizsgálatnál még semmi rendhagyó nem történt. Néztem a plafont és vártam, hogy vége legyen. Aztán előkerült az ultrahang. Ebben sem volt semmi meglepő, mert a korai klimax miatt a méhem sorvadni kezdett. Tudtam, hogy az orvos csak alapos.

Aztán elkezdte sorolni: ”igen…, itt a kis feje…” -erre még nem figyeltem fel. Méhnyak ugyan van és méhfejről még nem hallottam, pláne becézve, de néha én is összehordok hetet-havat. Akkor neki is szabad. De folytatta: ”…a kis mellkasa, karok, kezecskék…” Bevallom, ez már gyanús volt. Odafordultam és a szám is tátva maradt: a babám pont felém fordult, mintha csak azt akarta volna, hogy minden kétséget kizáróan felismerjem, mit is látok.

Akkor már hat éve szerettünk volna babát és én épp szeptemberben mondtam le róla, hogy valaha is anya legyek. Féltettem a kapcsom a kedvesemmel, ráadásul tényleg mindent elkövettem, hogy valóra váljon az álmunk. Igazán nem tehettem volna szemrehányást magamnak később. De a vizsgálatok és a kezdőorvosom napnál világosabbak voltak: sosem lehet kisbabám, hacsak nem donorpetesejttel. Amit persze nem vehetek csak úgy a termelői piacon… Képtelen voltam hát elhinni, hogy amit látok, az a valóság. De akkor mi ez..?

Roppant értelmesen, egészségügyi dolgozóhoz méltón rá is kérdeztem. Azt hittem ugyanis, hogy valakinek videót csináltak és véletlen az indult el. (Tudom, igazi informatikai zseni vagyok…) Ezt is megkérdeztem. A következő pár perc azzal telt, hogy az orvos bizonygatta, hogy a kisbabám látjuk, én meg, hogy az lehetetlen, mert meddő vagyok. Végül a doki unta meg hamarabb és megmozgatta az ultrahangot a hasamon: ”nézze, itt van, mozog!” Sírva fakadtam.

Az orvos tanácstalan volt. Szerintem akkor hitte el, hogy fogalmam sem volt róla, hogy babát várok. (Ami rettentő ciki, mert 16 hetes és 4 napos volt a kis Ebihal…) Bizonytalan hangon megkérdezte: ”…akkor most örülünk..?” Alig tudtam elhüppögni, hogy igen! Nagyon! Teljesen sokkolt a dolog. Uramatyám, én végig dolgoztam! Energiaitalt is ittam! Csak egészséges legyen! Mit mondjak a kedvesemnek? Hogy mondjam el? Mostmileszmostmileszmostmilesz??? Úgy összezavarodtam, a fenti kép is csak azért készülhetett el, mert az asszisztensnő megkérdezte, hogy akarom-e lefotózni a monitort. Hogyne akartam volna!

Kinn a kollegina a falat kaparta kínjában, mert mindent hallott és nem hitt a fülének. Odakinn bőgtem még egy versnyit, majd közöltem, hogy ma még nem akarok szólni a többieknek. Erika rám nézett, nézte a kisírt szemeim és megkérdezte: szerinted nem fogják észrevenni, hogy van valami? Be kellett látnom, hogy igaza van.

Át kellett menni az SZTK-ba egy rendes, alapos ultrahangra. A lányok nem győztek gratulálni. Elégszer követtük ultrahanggal a petesejtjeim érését és ugyanannyiszor láthatták a csalódottságom, mikor leállt a folyamat.

Hogy miért voltam boldog, az nyilvánvaló. De mindemellett rettenetesen hülyén éreztem magam, mert egészségügyi dolgozó létemre teljességgel elkerülte a figyelmem, hogy icipicit terhes vagyok. Nem tudtam összekötni a pontokat: a nagyobb és fájó ciciket a hormonális katyvaszra fogtam, amiben az életem éltem már jó ideje, a pici pocakot meg a karácsonyi bejglire. (Kicsi fiunk beceneve egy ideig Bejgli volt.) Persze ha valaki 6 évig sorra kapja a megerősítéseket meddő mivoltáról, nem csoda, ha eszébe sem jut ilyesmi. És hányingerem sem volt soha! Pedig arra azért felkaptam volna fejem. Nem vagyok beteges típus.

Ahogy különösebben csodaváró típus sem. Tenni szoktam azért, amit el akarok érni. De ez csak csoda lehet, semmi más! Hogy a csodák az élethez tartoznak, abban sosem kételkedtem. Csak épp azt nem gondoltam, hogy velem is megtörténhet. Mert hát nem vagyok ugyan rossz ember, de annyira jónak sem tartottam magam soha. Mégis úgy tűnik, valaki megsajnált, vagy csak a fiunk ilyen kis kalandor. Akárhogy is, ez a csoda az életünk része, a legszebb része! És vigyázni fogunk rá, szeretni fogjuk, amíg csak élünk! Lassan egy éves lesz, még most is napra nap rácsodálkozom, milyen édes, milyen ügyes, milyen csodaszép…

Isten hozott köztünk, kicsi kincs!