Akkor kezdődött, mikor a kórházban voltunk Zsebivel. Már első éjjel rémálmom volt. Ébredés után rémülten kapkodtam a levegőt. Azt hittem, Zsebi bajban van, de senki nem szól nekem és elindultam az újszülött osztályra. (Persze csak miután meggyőződtem róla, hogy a félelmetes alak, akiről álmodtam, nincs sehol a szobában…) Már félúton voltam, mikor sikerült olyan szinten magamhoz térni az álom után, hogy kitisztult az agyam és nagyjából megnyugodtam. Mégsem mertem még nagyon sokáig elaludni és az ágyon ülve (felhúzott lábbal, mert még mindig féltem, mi van, ha valaki elkapja a bokám és leránt) tépelődtem, hogy ugye biztosan szólnának, ha baj lenne? Ugye figyelnek az én kicsikémre? Nevetséges is lehetne, de semmi kedvem nem volt nevetni.
A rémálmok folytatódtak minden éjjel. Azt vártam, hogy hazamehessünk, mert úgy gondoltam, akkor vége lesz. Narrátor: „…de nem lett vége…” Sikerült fokozni a helyzetet azzal, hogy még ébren is a legszörnyűbb képek tolakodtak a fejembe, mi minden borzalom történhet Zsebivel, ha csak egy pillanatra leveszem a szemem róla, vagy fáradt vagyok és kihagy az agyam. Persze semmi nem történt, de az egész nagyon félelmetes volt. Néha bepánikoltam, hogy nekem ez nem fog menni, a kisfiam sokkal jobbat érdemelne nálam!
Halvány fogalmam sem volt róla, hogy ez a szülési trauma utóhatása. Ami azt illeti, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen és hogy én is benne vagyok a szószban, de nyakig…
Hogy mi lehet szülési trauma? Azt hiszem, attól függ, kiről beszélünk. Nekem elég volt annyi, hogy egyedül maradtam a fájdalmaimmal fél éjszaka. (Noha a férjem én kértem, hogy menjen haza és aludja ki magát a meló előtt, de akkor még azt hittem, megleszünk mi kettecskén: Zsebi és én.) Tudom, a folyosón, vagy egy közeli helységben mindig volt valaki, tehát technikailag sosem voltam egyedül, mégis magamra hagyva éreztem magam. Senki nem volt ott, hogy szóljon hozzám, hogy szóljak hozzá, hogy fogja a kezem, vagy rám mosolyogjon. A lelkem volt egyes egyedül, az volt olyan magányos. Úgy éreztem, bekerültem egy gépezetbe, a része lettem, megszűntem önálló személy lenni és senkit sem izgat, hogy mit érzek. Persze ha már nagyon kellett pisilni, összeszedtem magam és addig szólongattam a szülésznőt, míg le nem vette rólam az NST-t és ki nem botorkálhattam, de nem szívesen szóltam. Valahogy úgy éreztem, zavarok. Biztos én voltam a buta, de így éreztem. Megvallom, az sem esett jól, hogy a méhszájam manuális vizsgálatát kellemetlennek titulálták. Az nem kellemetlen volt, hanem fájdalmas. És igen, nagyobb fájdalom is várható egy szülésnél, de tényleg muszáj elbagatellizálni a kisebbet? Amit szintén szörnyűnek éltem meg, hogy sürgősségi császárra volt szükség. Annyira, de annyira meg akartam szülni a babám! Én magam! Megértettem, hogy nem lehet, hogy baja lehet, ha nem segítenek rajta és hálás voltam, hogy egészséges lett. Mégis fájt, hogy ebből is kimaradtam. Nem igazán éreztem magam a folyamat részének. Az már csak a pont volt az i-re, hogy három napra inkubátorba is került szegény kicsikém… Nyolc hónapig volt a részem, a lélegzetem, az életem közös volt vele, megosztottunk mindent, az összes gondolatom az övé volt, éreztük egymást… és egyszerre csak jött az az üresség… Meg a rémálmok és a szorongás. Ugyanakkor viszont boldog voltam, ha csak benyúlhattam hozzá az inkubátorba. Hát még később, mikor végre magamhoz ölelhettem! A rémálmok mégsem szűntek…
Aztán valamit olvasgattam a neten és egy cikket láttam a szülési traumáról. Kíváncsi lettem, mi lehet az, elolvastam és megdöbbentem. Hát ez a bajom! Tudatosan kezdtem keresgélni, olvasni, mi lehet a megoldás. Találtam is egy klassz cikket, és úgy döntöttem, megpróbálom kiírni, kibeszélni magamból. Működött, hála az égnek, így nem volt szükségem szakemberre. Naplót írtam, beszélgettem róla a férjemmel, a barátaimmal, a családdal. Zsebi már 4 és fél hónapos volt, mikor rájöttem, hogy pár hete már nem volt rémálmom.
A „szedd már össze magad”, „örülj, hogy egészségesek vagytok”, „légy hálás, hogy túl vagy rajta” típusú segítőkész kis biztatásnak szánt mondatok ilyenkor nem segítenek. Én speciel azon felül, hogy gyengének, rossz anyának, alkalmatlannak hittem magam, egy-egy ilyen után még azt is éreztem, hogy szörnyű, hálátlan némber vagyok…
Szóval ha hasonló érzéseid, gondolataid vannak, nem, nem vagy hisztis, sem hálátlan, sem rossz anya. Csak olyasmi történt veled, ami megrémített, elbizonytalanított önmagadban (meg sem tudtam szülni, hogy lennék alkalmas felnevelni?? Mellettem nincs biztonságban – ilyenek jártak a fejemben.) És ezt valahogy fel kell dolgoznod. Ami neked a legjobb: írd, fesd, táncold ki magadból, kérj segítséget a családodtól, barátoktól, akár szakembertől, mondd el, ha kell százszor is, elég ha meghallgatnak, nem kell erre semmit sem mondani. Nem is biztos, hogy lehet. De egy ölelés mindig jól esik, egy szívből jövő, szeretettel teli ölelés. Én a férjemtől kaptam meg, számát sem tudom, hányszor és annyira jó volt végre biztonságban érezni magam! Úgy éreztem, megnyugodhatok, minden rendben és én is képes leszek mindenre, amitől egy pillanattal ezelőtt még féltem, mert nem kell egyedül csinálnom. És ezért tényleg végtelenül hálás vagyok!